Austerlitz, 134. o.

"Most azonban olyan nehéz lett az írás, hogy sokszor egy egész nap kellett egyetlen mondathoz, és alighogy leírtam egy ilyen óriási erőfeszítés árán kiagyalt mondatot, kiderült, milyen kínosan hamisak a konstrukcióim és mennyire oda nem illő minden szó, amit használtam. Ha valamiféle önbecsapás révén mégiscsak sikerült néha elvégezettnek tekintenem napi penzumomat, akkor másnap reggel, alighogy az első pillantást vetettem a lapra, a legcsúnyább hibák, összefüggéstelenségek és bicsaklások meredtek rám onnan. Lehetett hosszú, vagy rövid, amit írtam, újra átolvasva oly alapvetően rossznak láttam, hogy kénytelen voltam azon nyomban megsemmisíteni és újrakezdeni. Hamarosan már az első lépést sem mertem megtenni. Mint a kötéltáncos, aki már azt sem tudja, hogyan kell egyik lábát a másik elé tenni, én is csak az ingatag alapot éreztem magam alatt, és rémülten vettem észre, hogy az egyensúlyozó rúdnak messze távol, a látóterem szélén felvillanó két vége nem vezérlőfényem immár, ami volt valaha, hanem gonosz csábítás, hogy a mélybe vessem magam. Olykor megesett még, hogy egy-egy gondolatmenet szép világosan kirajzolódott a fejemben, de már akkor tudtam, miközben még történt, hogy képtelen vagyok megragadni, mert mihelyt kezembe fogtam a ceruzát, a nyelv, amelyre korábban bízvást hagyatkozhattam, és amely egykor végtelen lehetőségeket nyitott, a legunalmasabb frázisok gyűjteményévé silányult. Egyetlen fordulat sem akadt a mondatban, amelyik ne bizonyult volna hitvány mankónak, egyetlen szó sem, amelyik ne hangzott volna kiüresedettnek és hazugnak. És ebben a gyalázatos szellemi állapotban gubbasztottam napokon át órák hosszat, arccal a falnak, marcangoltam a lelkem és lassacskán megértettem, milyen rettenetes, hogy még a legkisebb feladat vagy tennivaló is, például egy fiók telepakolása különféle dolgokkal, meghaladhatja az erőnket."